Idén április 10-én töltötte volna be 90. életévét a magyar birkózósport egyik felejthetetlen alakja, legendája, a bíróként kilenc olimpiát megjárt Kruj Iván bácsi. A pesterzsébeti birkózók múzsájára emlékezünk!
Ereiben ugyan Fradi vér csörgedezett, de hivatása, szerelme, a birkózás kiteljesedése az ESMTK Birkózó Szakosztályánál valósulhatott meg. Iván bácsi minden ESMTK-s birkózó nagypapája, múzsája volt, és lesz is. A szakosztály sportcsarnoka is az ő nevét viseli.
Ikon, akinek munkásságát nem hagyta elveszni Losonczi Ottó, felkarolta és tisztelettel adózott életútja előtt. Iván bácsi ott lehetett a nevét viselő sportcsarnok átadásán, és élvezhette a jóságot, szeretetet, ami irányába megvalósult. Élvezhette a hírnevét nálunk, minden egyes versenyen, ünnepségen, amikor az ő neve elhangzott, percekig vastaps fogadta őt, aki könnyeivel küszködve, boldogság könnyekkel, érezhette a szakosztály szeretetét, tiszteletét, ez volt az, ami neki hitet adott ahhoz, hogy éljen, dolgozzon. Pesterzsébet Önkormányzata és képviselő testülete mind elismerték nagyságát és mindig nagyon nagy tisztelettel voltak iránta, 2010-ben az Önkormányzattól átvehette a „Pesterzsébet Sportjáért” kitüntető címet.
Birkózóink alázattal, tisztelettel, szeretettel nőttek és nőnek fel Iván bácsi nagysága előtt.
Az utolsó szűk 3 évét is boldoggá tette Losonczi Ottó, aki úgy gondoskodott róla, védelmezte, mintha saját édesapja lenne.
Most mérhetetlen a fájdalom, a hiány, amivel meg kell küzdenünk. Az évei száma alapján azt mondhatnánk szép, hosszú élete volt, de sajnos az utolsó években a COVID-on kívül, amikor csak telefonon tarthattuk vele a kapcsolatot, volt sokkal fájóbb problémája is, amit Ottó a legmesszebb menőkig próbált ellensúlyozni, szeretetével, és feledtetni vele a rossz dolgokat.
Iván bácsi korábban így mesélt a kezdetekről:
– Édesapám igazgató-tanító volt egy Miskolctól mintegy negyven kilométerre fekvő faluban, Felsővadászon, de sajnos korán meghalt, s nekünk mindenképpen fel kellett költöznünk Pestre. A Bakács téren laktunk, a Fáy gimnáziumba jártam, s az osztálytársaim között több jóképű, izmos birkózó akadt. Így kaptam kedvet én is, természetesen a Fradi közeli termébe mentem le 1949-ben. Szerettem csinálni, technikásnak számítottam, de fizikálisan nem voltam elég erős, bár ifjúsági bajnoki címet szereztem, rájöttem, hogy ez nem lesz az én világom, ráadásul sokat kellett volna fogyasztanom is. Ezt 1962-ben jeleztem a vezetőedzőnek, Papp Lászlónak, aki megértett, s azt javasolta, akkor próbáljam meg a trénerkedést. Mellette és Kinizsi Rudolf mellett tanultam ki a szakmát, Laci bácsi volt az, aki 1966-ban javasolta Matura Mihálynak, a szövetség akkori elnökének, hogy tegyen az ifjúsági válogatott mellé.
A húzás bejött, a fiatal szakember nagyszerű gárdát épített ki, s munkáját elismerve 1972-ben már a felnőtt szabadfogású válogatott mellett dolgozhatott a müncheni olimpián olyan klasszisokkal, mint Klinga László, Bajkó Károly, Csatári József. A bajor tartományi székhelyen sporttörténelmi kuriózumként egyszerre működött edzőként és bíróként is!
Erről így beszélt:
– A bíráskodásnál Matura Mihály mellett Lukácsa Béla menedzselt, ő számított a mentoromnak, aki életében soha nem birkózott, de sokat tanult a sportágból, s nagyon jó bíró lett. Az 1969-es modenai Európa-bajnokságon ugyan a magyar csapat nem vett részt, de a bírói tanfolyamon ott lehettünk Hódos Imrével együtt. Le is tettük a vizsgát, és már működtünk is. Az 1971-es szófiai Világbajnokságon szintén, ahol Hegedüs Csaba tuskirály lett, a müncheni olimpián pedig több döntőt is én vezettem. Volt egy pikáns amerikai–szovjet meccs, mindenki tanakodott, ki fújja, erre a felek azt mondták, vezesse Iván! Nem is volt semmi gond. 1972-től 2004-ig összesen kilenc olimpián bíráskodtam, végigjártam a szamárlétrát, 1983-ban a nemzetközi szövetség bíróbizottságának is tagja lettem. Nálam nem volt óvás, mindig megmagyaráztam, mit miért csinálok. Azért persze hibáztam is, emlékszem, egy Eb-meccset elrontottam egy bolgár gyereknek, de csak én és ő tudtuk, mondtam is neki, majd visszakapja. Egyébként az oroszoknak szerettem a legjobban vezetni, velük nem volt gond, akcióztak, mint az állat.
Kruj Ivánt 1969-től 2004-ig, harmincöt éven át tartó versenybírói pályafutása elismeréseként 2009-ben az oklahomai Stillwaterben létrehozott Hírességek Csarnokának (Hall of Fame) tagjai közé választották. Előtte ezt az elismerést csak három bíró kapta meg: az egyiptomi Adel Musztafa, a finn Lassi Toivola és az iráni Mehdi Haledi.
Iván bácsi a bíráskodás mellett itthon edzőként is maradandót alkotott.
– A müncheni olimpia után, 1973-ban a válogatottól visszatértem a Ferencvároshoz, ahol az utánpótlás irányítása után 1976-ban vezetőedző lettem. 1988-ban ismét felkértek, hogy segítsem a nemzeti együttest, de közben maradtam az Üllői úton is, ahol tényleg minden pozíciót betöltöttem az idők során, birkózó, edző, vezetőedző, szakosztályvezető, a klub elnökségi tagja, örökös tag, aranydiplomás, Springer-díjas... Ma is fradistának tartom magamat. Mindenki a barátom volt Harót Jánostól és a többi elnöktől kezdve a futballistákon át a kézilabdázókig, ez igazi család volt, a fradisták nagy családja. Ebben mi, birkózók elismert tagnak számítottunk, akadt olyan év, hogy minden fogásnemben minden csapatbajnokságot megnyertünk az úttörőktől a felnőttekig. Pedig a semmiből kellett újjáéleszteni a szakosztályt, amikor '56-ban a kilencven százaléka disszidált. Sikerült, s a nyolcvanas évekre megint aranycsapatot építettünk Balla Józsitól a kivételes tehetségű Bíró Lacin át a ragyogó Komáromi Tibiig és Sike Bandiig. Utóbbi olimpiai bajnoki címét a helyszínen izgulhattam végig.
Kruj Iván miután 2004-ben – már eleve korengedménnyel működött az athéni olimpián – letette a sípot is, a hetvenedik születésnapján túl a jól megérdemelt pihenés helyett gyakorlatilag csodát hozott létre: Losonczi Ottó, Pesterzsébet díszpolgára kezdeményezésére és anyagi támogatásának köszönhetően, az önkormányzat segítsége révén fiával, Kruj Tamással újjászervezték az ESMTK birkózó-szakosztályát.
– Átültettük az ESMTK-ba, amit a Ferencvárosnál létrehoztunk. Itt sem csináltam mást, mint korábban, partnernek tekintettem a birkózókat, a versenyzőket, s emberségesen bántam velük. Azt hiszem, életem legnagyobb sikere az ESMTK! Ifjabb Harót János klubelnök hívott, hogy menjek hozzájuk, mondtam neki, hogy nincs is szakosztály, erre azt válaszolta, hogy viszont van egy elhivatott barátja, akinek ennek megteremtése a célja. Találkoztam Ottóval, akit még a Fradiból is ismertem, hiszen ott birkózott, s öt perc alatt megbeszéltünk mindent.
2006-ban alakult újjá a patinás erzsébeti egyesület birkózó-szakosztálya, s rekord sebességgel az ország legjobbjává nőtte ki magát. Ebben Iván bácsinak is oroszlánrésze volt.
– Biztos voltam a sikerben. Ha a Fradiban összejött, itt miért ne jönne össze? Az első feltételem az volt, hogy én jelöljem ki az edzőket, a bizalom a legfontosabb. Nyugodtan építkeztünk, elsősorban 6–14 éves utánpótláskorú gyerekekkel foglalkoztunk a helyi általános iskolában, a Mártírok útján. Az elején még rakni kellett a szőnyeget, de egyre többen jártak hozzánk, köztük egy kövér gyerek, Szilágyi Erik, akit én patronáltam. S mi lett belőle? A keresztfiam, s minden korosztályban bajnok!
A sikeres indulás után Erzsébeten mertek még nagyobbat álmodni.
– Egyszer Ottó azt mondta: Csináljunk egy csarnokot! Erre én, hogy drága lesz. Erre ő, hogy ha birkózást akarunk, akkor csarnok is kell. S lett is, megszereztük az egész kerület bizalmát és támogatását, a polgármestertől kezdve Hiller István parlamenti képviselő úron át az iskola igazgatójáig.
Igazi unikumként a 2011 áprilisában átadott nagyszerű létesítmény Kruj Iván nevét viseli:
– Számomra igazi meglepetés volt, s nagyszerű érzés, amikor megláttam, hogy ott a saját fényképem és a nevem a falon. A XX. kerületi önkormányzat egységesen rábólintott, amit igazán megtiszteltetésnek vettem. A lényeg, hogy csodálatos körülmények között dolgozhatunk.
Iván bácsit, miután betöltötte a 80. életévét, nem kerülte el a baj. Agyvérzést kapott, majd csipőprotézise is nagyon sok fájdalmat és kellemetlenséget okozott neki. Ettől függetlenül a versenyek nagy részén ott volt, és amikor tehette részt vett az edzéseken is, és segítette a fiatalokat tanácsaival.
2019. májusától Iván bácsi a Normafa Idősek Otthonában töltötte a mindennapjait, és ott hunyta le öröke a szemét, 2021. február 24-én.
